A lufi

Mint tudjátok, apa több mint egy órát utazik Kingával reggelenként a bölcsibe, meg vissza. Az áprilisi időjárásra simán hajazó napi közlekedési viszonyoktól függően ez három és végtelen számú közötti átszállással jár, és bár a rutin nagy részben evésből (általában 3-4 fogás), a szembejövő buszok/metrószerelvények/villamosok meg az utasok megfigyeléséből, olvasásból és 25% nyűglődésből áll, néha váratlan események tarkítják a zarándoklatot.
Mint például a minap, amikor a metró és a villamos közötti, a nyolcvanas évek útkereső köztéri iparművészeti igyekezetének kevésbé sikerült színösszeállításában pompázó aluljáróban egy kislány fehér héliumos lufival felszerelve haladt el mellettük. Kinga természetesen teljes figyelmét a látótéren áthaladó műtárgynak szentelte. Nagy meglepetésükre a kislány húsz lépés után visszafordult, utánuk ment és Kinga kezébe nyomta a lufit ("Láttam, hogy nagyon szeretné"). Kinga nagyon boldog, apa nagyon meghatódott volt, a kislány pedig látszólag csak a mozgólépcsőn, anyja karjában mérte fel a szívmelengető döntés valódi következményeit.
Apa és Kinga nagy vidáman indult útjára. Kinga örörmteli rángatással köszöntötte az új lufit, apa pedig csendesen számolta, hány helyen kell majd megmenteni az új útitársat a pukkhaláltól.
A sors keze azonban alig húsz lépés után kioldotta a lufit tartó zsinórt, így az boldogan az aluljáró plafonjához tapadva élvezte a szabadságot. Kinga úgy meglepődött, hogy sírni is elfelejtett, apa pedig másfél perces töprengés után lányát a falhoz utasította, és bemérte a nekifutási távolságot. Többször megvárta, amíg az áthaladó tömeg ritkul és nagy levegő, magasugrós nekifutás után próbálta felülmúlni a gimnáziumban mért szintemelkedést - sikertelenül.
A brüsszeli utazóközönség csendes mulatozásával kísért tíz kísérlet után apa és Kinga elbúcsúzott a lufitól és folytatta a napi odüsszeiát.
Nem maradt más a történetből, mint a lufi üzenete: The time we share.
Az együtt töltött idő.