A késő téli napfény (ezen a szigeten májusban kezdődik valamirevaló tavasz) kicsalta a tömegeket a Bushy Parkba, s mi is csatlakoztunk ehhez a hevülethez, mert régen nem szívtunk friss levegőt.
Már az indulás előtt jelentős esemény történt, Mesi ugyanis alvás után magától lemászott az ágyról, kinyitotta a hálószoba ajtaját és átcsattogott hozzánk a nappaliba; mindezt ráadásul kábán, de békésen tette, a szokásos kelés utáni sírás nélkül. A trükköt csak egyszer kellett neki megmutatni, elmagyarázni.
Forradalmi volt az alkalom más szempontból is: ma először vettünk cipőt és mentünk hintázni (ld. a mellékelt ábrákat). Indulás előtt adóztunk a cipőbemutatás ősi kelta hagyománynak: az elsőszülött meggyőződik arról, hogy szülei is gyakorolják a cipőviselés szokását, majd a cipők méretét összehasonlítva megerősíti magában a családhoz tartozás tudatát, egyben az univerzumban elfogalt helyéét is. (Egyes források szerint Stonhenge kőóriásai a csillagok állása alapján elhelyezett hatalmas cipőket mintáznak.)
A lány sikeresen megtalálta a helyét a homokban (nem sokáig maradt az idegen közegben), majd a hintán is. Utána még a csúszdát is kipróbáltuk, de arra inkább sztoikus rezignáltsággal válaszolt, nem a korához illő boldog sikolyokkal.
Ezután különböző távolságból megtekintettük a park élővilágát, úgymint (távolsági sorrendben) fű és száraz levelek, kutyák, kacsák és egyéb vízi szárnyasok, szarvasok, biciklisták. Ekkorra kiderült, hogy a napfény csalóka, a szél pedig ellenséges, így másfél óra után egymást váltva fagyasztottuk a kezünket a babakocsi fogantyújához. Még szerencse, hogy Mesi abszolút nullában is alkalmas mennyiségű réteget viselt.
Elkezdődött az angol tavasz(?).
